Keresés ebben a blogban

2017. december 24., vasárnap

"Kortárs magyar irodalom a közoktatásban"


A cím egy facebook-csoport neve, melyet
Kukorelly Endre alapított a következő mottóval:
"Azoknak, akik szerint nem irodalomtörténetet kellene tanítani irodalom helyett." 2017 karácsonyáig csaknem 5800 tagja van, olyan nevekkel, mint Szilágyi Zsófia, Ladányi István, stb. 

A címmel egyetérthetünk, a mottóval kevésbé. A kizárólagosságot nem értem. Mivel indokolható ez a vagy-vagy alapú határvonal-húzás? És hogyan definiálják a "kortárs" kifejezést? Az 50 feletti, körüli Kukorelly, Szilágyi Zsófi, Ladányi kortársairól van-e szó, vagy a 15 éves elsős középiskolás kortársáról? Mert lehet, hogy Ladányinak pl. Sziveri az 1980-as években, vagy Szilágyi Zsófiának Esterházy a 2000-es években "kortársa" volt, de egy 15 éves fiatalnak Sziveri vagy Esterházy éppen a nagyapja lenne. Ha azt rejti a mottó, hogy a mai világhoz közel álló fiktív világokkal találkozzon a középiskolás, akkor megint ugyanoda kerülünk: Esterházynak a Kádár-korszakról szóló leírásait, utalásait érteni fogja-e az a gyermek, aki a rendszerváltás után 10 évvel született? Meddig kortárs a kortárs? És kortárs-e egy nyugdíja felé haladó tanár? 
Éppen az irodalomtörténetből lehetne kiszámolni: ha a "kortárs" kifejezést úgy értjük, ahogyan itt-ott a neten meghatározzák: hogy "nagyjából az 1980-as évek óta tartó időszak lenne", az kb. 35--40 év. A felvilágosodás idején az 1770-es/80-as évekhez képest jött Kazinczy, aki egészen mást akart, mint Bessenyei. Aztán jöttek Kölcseyék, Vörösmartyék, Kisfaludy Károlyék, az Aurorások, akik nagyon réginek és avultnak látták Kazinczy irodalmát. 
Vigyázat! a "kortárs" nagyon gyorsan avul, egy-egy író pillanatok alatt múmiaként találhatja magát az új nemzedék lomtárában. Irodalomtörténetként még túlélhetné, de azt meg éppen ő maga túrta félre.

Másrészt a "kortárs" csupán biológiai években értendő-e? Vannak "örök kortársak": Homérosz, Horatius, Dante, Shakespeare és még jó néhányan. Őket se tanítani ezek szerint? A teljes világirodalmat kiiktatni?

Vagy az "irodalomtörténet" csak a magyar szerzőkre vonatkozik? De ott hol a határ? Radnótit, Adyt, József Attilát, Aranyt nem kell tanítani? Megdöbbentő egyébként, hogy ennyi tagja van a csoportnak. Azt jelenti, hogy ennyi tanár nem olvas klasszikus műveket. Mert aki rendszeresen és szenvedélyesen olvas, az pontosan tudja, hogy az irodalom (akárcsak a képzőművészet) terén nincs "idő", a jó szöveg abban a boldog időtlenségben létezik, amiben a túlvilágon az angyalok -- Swedenborg szerint.
Eléggé mérgező facebook-oldal, és jó lenne átgondolni mégegyszer, mit ültetnek be a gyerekek fejébe. Hogy kortárs irodalmat IS olvasni kell -- igen. Hogy a kortárs irodalomból azokat, akiket nekik maguknak sikerült végigolvasni vagy celebként felfuttatni -- nem. Hogy csak kortárs irodalmat válogatás nélkül -- nem. Hogy kortárs irodalmat és semmi mást -- nem. 
Ha jól tudom, Szilágyi Zsófia éppen Móriczból szerezte nagydoktoriját és egyetemi tanári címét. Vagyis irodalomtörténetből. De ha úgy tetszik, akkor külön is lehetne választani: legyen egy kortárs irodalmi tárgy / tanszék, stb., és egy irodalomtörténeti. Nem lesznek egymás kárára, az egyszer biztos.

Harmadszor  pedig: a "kortárs irodalom" érték szerint eléggé tág fogalom. Pillanatnyilag celebjeink vannak, akik jól mutatnak a plakátokon és a fotókon, de a könyvborítón belül nem mindig. Ugyanez vonatkozik a kritikára is. A kritikusok egy része is plakátceleb, más részük a könyvkiadónak spórolja meg a reklámkampányt, harmadrészük kezdő szerző, aki azt hiszi, hogy mindjárt kritikával kell kezdeni a pályát. Negyedrészük meg az ideológiai nyűgtől nem tud szabadulni, és rossz életérzésének kibeszélőshow-janként értelmezi a kritikát. Ötödrészük beragadt a 80-as évek strukturalista kritériumrendszerébe (még mindig azt vizsgálgatja pl., hogy az E/3 releváns megszólalási forma-e a regényben), hatodrészük semmit nem olvas a külföldi kortárs irodalomból, és fogalma sincs, hogy európai vagy világszinten hogyan olvasnak kortárs műveket, de még a kritikai műfajokkal sincs tisztában. Hetedrészük nem lát tovább Pest belvárosánál, nyolcadrészük meg az internetből nem tud kibújni, és semmit nem olvas, ami ott nincs fent. Tessék hát "taní-tani" a "kortárs irodalmat".

2013. december 16., hétfő

Tamás Gáspár Miklós és a "hűség" (http://www.litera.hu/hirek/huseg-es-bizalom, 2013. 12. 16.)



Már megint a konyhai filozófia. Mit tud Tamás Gáspár Miklós a hűségről? Ha bármit is tud róla, hogyan hozhatja közös nevezőre a párthűséget, eszmehűséget, Lukács Györgyöt meg a polgári házasságot meg a gyermek iránti szeretetet?
A zagyvaság nem filozófiai erény. A zavaros dolgoknak persze van esélyük kitisztulni, letisztulni, de TGM-nek már túl kellene lennnie ezen. És hogy a hűségnek nincs irodalma? Dehogynem. Kedves TGM. Tessék a magyar kultúrában is gondolkodni. Eszmehűséggel gyakran találkozni. Sok kivégzett hazafi volt a történelemben. De a hazai történelemről beszélni TGM számára nacionalizmus és sovinizmus. Az angol emlegetheti Arthur királyát, a német is a Nibelungjait. A magyarnak ellenben egyetlen történelme mondjuk a spanyol középkor lehet.  Petőfiről beszélni nem kozmopolita, nem ultraliberális, nem 68-as dolog. Vagy Jókai -- tetszik rá emlékezni? Vagy Arany János. Aki nem csak eszméihez, erkölcsi elveihez volt hű, de az asszonyi hűségnek is nagyon mély és nagyon filozofikus leírását adja.  Tetszett olvasni? Tetszik ismerni?

Mária! Bűneid meg vannak bocsátva

Oh, ne sujtsák a szelid nőt
   A morál kemény szemöldi,
Hogyha női hívatását
   Méltatlannak is betölti.

Láttam ily nőt esni porba
   Mivel férjét nem hagyhatta;
Elkisérte a nyomorba,
   El a bűnbe, gyalázatba.

Védangyalkint állt fölötte
   S míg tehette, védelmezte;
Mikor erre gyönge volt már,
   Hozzáromlott: úgy lőn veszte.

Mint a hű eb - kész urával
   Elbujdosni, száműzött lesz;
Macska ott marad a háznál:
   Új gazdát nyal, egeret les.
(1877 júl. 22)


 Tessék tanulni kicsit. Tessék felszabadítani, kiszabadítani elméjét. Tessék kicsit kevéssé félni. Tessék tudni meglátni az értéket magunk körül is. Isten hozta Zionban!
 

2013. december 3., kedd

Podmaniczky Szilárd friss húsa



Podmaniczky Szilárd, a "librarius" főszerkesztője (van nem főszerkesztő írónk?) azt  mondja az Irodalmi Jelen (http://irodalmijelen.hu/2013-dec-2-0937/konyvek-karacsonyra-1) karácsonyi körkérdésére adott válaszában arra, hogy mit fog olvasni 2013 karácsonyára: "Miért éppen azt? Mert új hang. Nagyon le vannak szedálva az irodalmi hangok. Friss hús, friss saláta kell."
 Mintha az avantgárd izmusok korát élnénk, napról napra új hangot keresnek a szerzők. Mindenki szeretne valami nagyon eredetit adni és kapni, ezt mutatja a külsejük, írásuk, megszólalásuk, fellépésük egyaránt. Szenvednek az egyformaságtól, a "szedáltságtól", attól, hogy nem tudnak különbözni és elkülönbözni a másiktól. Szenvednek attól, hogy összetéveszthetők, hogy nevük éppen csak megjegyezhető. Ezért az egyik parókás-kalapos átalakulóművész lesz a saját irodalmi estjén, a másik mély és bölcs álarcot vesz, a harmadik varázslókalapot, stb. stb. Ha összehasonlítod, hogy e szerzőkről hány sort írtak különcködésük és szereplésük miatt, és hány sort a műveikről, elég fura arányt kapni.
  A szedáltság és egyformaság a jelentéktelenség és másodvonalúság szedáltsága és egyformasága. A dilettánsok mind hasonlítanak egymásra, akármit tegyenek és írjanak is. A dilettánsok agya valahogy mind egy rugóra jár. Az egyéni, a felismerhető hangnak nincs szüksége parókákra.
Soha ennyi író, regény, verseskötetet nem jelent meg egyszerre, mint mostanában. A "friss húsra" vágyó íróemberek és olvasók azonban mindebből semmit sem olvasnak. Tanulságos a litera.hu körkérdése az év könyvéről. A legmenőbb írók is max. 1-3 százalékot tudtak begyűjteni, mert egymást sem olvassák, s ha igen, meg nem szavazzák. Valamennyiüket D. Tóth Kriszta fogja lekörözni, mint kishazánk "legmenőbb írója" :)))

––––––––––––––

Friss húsra, friss hangra vágyunk? Olvassunk klasszikusokat és művészeket. Például:

Kányádi Sándor: Fekete-piros

leíró költemény, melyet szereztem a
kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként.

Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
- amikor kimenős a lány -,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.

Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.

Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.

Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.

Föl-föllobban
egy-egy dallam,
- amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, -
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot kár.

Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?

Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?

Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra - az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?

Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.

A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.

1972

2013. november 17., vasárnap

A kortárs női irodalom és a bulváresztétika (Csobánka Zsuzsa Belém az ujját c., és Joanna Maya c. készülő műve ürügyén)



 Végtelen változatosságban énekelte, mesélte a régi irodalom – az ókori, a lovagi, a gótikus, a szentimentális – az epekedést a kedves után, a lelki kétségeket, álmatlan, holdvilágos éjszakákat, a titkos vágyat az áhított szerelmes egyetlen pillantásáért, a távollétben is hűséges kitartást, sírig tartó nagy szenvedélyt. A 18. és 19. században, Pompadour és Récamier asszony szalonjában mindez intellektuális, társasági vagy hatalmi játékká változott (ld. Sade márki írásait, Choderlos de Laclos regényét: Veszedelmes viszonyok). A hódítás és a siker, a hűtlenkedés öröme és esztétikája törölte a változatlan és örök szerelemről szóló álmokat. Werther még öngyilkos lesz, Pompadour asszonyság legfeljebb bosszankodik egy kicsit, és új játszmába kezd. Azonban még itt is elsősorban a játék volt a lényeg, a testi, szellemi és lelki erőfeszítés a győzelemért, és talán nem túlzás azt állítani, a játék öröme legalább akkora volt, mint a vágy és vonzalom teljesedéséé.
A kurtizánt ellenben a szalonhölgytől, vagy az erényes kisasszonytól mindenkor az különböztette meg, hogy játszmájából kiiktatódott a játék, minimálisra rövidült a befektetett idő a testi vágy felébredése-felébresztése és kielégítése között. A kurtizán mesterkedésében nem a szexuális vágy kielégítése, hanem felébresztése és szolgáltatása, cserében pedig egy másfajta (anyagi, vagy olykor csak egzisztenciális) szükséglet eszközének megszerzése a cél. A kurtizán tevékenysége: cserekereskedelem. Időben az azonnali szolgáltatás, azonnali szerzés jellemzi. Nincs helye játéknak, hatalmi harcnak, stratégiának, érzelemnek. A kaméliás hölgy (ifj. Alexander Dumas) története, mint számos más regénytörténet a 19. századból a kétféle elv keveredésére épül: mi történik, amikor a kurtizán életébe, annak működési elvébe belép az érzelem, az időtényező, a "játék".
 Az irodalmi művek elég sokáig ennek a folyamatnak bizonyos szakaszaira figyeltek. Igen sokáig a vágy feléledésének, erősödésének idejére, a játszmák menetére korlátozódott a tematika,  miközben kihagyták a vágy teljesülésének, a testi szerelemnek a megjelenítését. Az irodalmi művek a maguk műfaji logikája, stíluskészlete, képi anyaga, morális határai között mozogtak. A lovag az egész világgal vívott meg a kedveséért, a csúnya ember a lelki minőségeivel ért célt; a szentimentális ember érzelmeinek intenzitásával szerezte meg a szeretett személyt, vagy pusztult el a beteljesületlenség kínjai közepette. A romantikus ember álomvilágba menekült; a kisasszonyok fehér lovas királyfiról álmodoztak; a népmesék hősei kiállták a három próbát és a sárkányt, boszorkányt, varázslót.
S ez még mind a vágy beteljesülése előtti szakaszhoz tartozott. A polgári irodalom (pl. a polgári dráma – Ibsen Nórája; a polgári regény: Flaubert Bovarynéja, stb.) a vágy teljesülése utáni időszakot analizálja.
A 19. század folyamán azonban egyre messzebbre ment az irodalom az előtt és után közötti esemény, a beteljesülés leírásában. Zolánál majdnem a teljes aktus megjelenik, sőt olykor be is építi a regénybe, messziről persze, jó nagy térbeli távolságból, mellőzve a képi ráközelítést (pl. a Germinalban a búzatáblák között, vagy a bányalejárat környékén).
A 20. század találmánya a szerelmi aktus teljes és naturalisztikus abrázolása. Ez az újítás részben az irodalomban, részben a filmművészetben ment végbe, és tematikusan is, eszköztárát tekintve is többféle irányban haladt. A testi lét különféle jeleneteinek, részleteinek olyan művészi feldolgozásai jöttek létre, mint pl. Charles Bukowski, e modern Villon regényeiben, méginkább verseiben; létrejött a nemi aktus ábrázolásának kereskedelmi változata, a pornó. Ez utóbbiban aztán végképp kiiktatódott mindenféle szellemi-lelki elő- és utójáték, a cél az azonnali szolgáltatás – látványban, vágyébresztésben, pénzben egyaránt. A kurtizánok tevékenységétől a személytelenségében különbözik, és az egzisztenciális szükséglet hiányában. A pornókészítők nem éhes emberek, nem is testi vágyaiktól örökösen űzött emberek, csupán rideg és számolgató üzletemberek.
 Végül létrejött egy látszólag egészen új, de valójában nagyon régi változata a szexualitás ábrázolásának: a női fantáziálás megjelenítése. A művészetek soha korábban nem merészkedtek odáig, hogy szóban, képben feltárják a női szexuális képzelgés végtelenül változatos világát. A látszattal ellentétben azonban ez sem új dolog, legfeljebb a kulturális környezettől függően módosult az  eszköztár. Jane Austinnál éppúgy ott van ez a maga eszközeivel, mint Lesznai Annánál, és a lényeg mindig ugyanaz: hogyan és mikor fogja az álmodozó nőt birtokba venni a férfi. A nőemancipáció mitsem változtatott ezen: a mai független, önálló nőnek éppúgy a vágyak vágyát jelenti ez az esemény, mint Arisztophanész Nőuralmában, amikor bilivel tömködik ki a hasukat az asszonyok, hogy terhesség ürügyén kiszökhessenek a férfiakhoz. A női képzelgés kifejezéskészlete a 21. század elejére radikalizálódott, anélkül azonban, hogy olyan erejű művészi alkotásba futott volna ki, mint Charles Bukowskinál. Mi ennek az oka? Miért maradt meddő a női fantáziálás-irodalom?
A női irodalomnak korábban is megvolt az a sajátossága, hogy kifejezetten érzelmes, önéletrajzi, személyes, az irodalmi trendektől igencsak távoli volt. Ez olykor kedvesen naiv, olykor őszintén vallomásos műveket tudott létrehozni, de mindig a nők sajátos (hiányos) képzését és életkörét szokták magyarázatképpen mögé tenni. A 21. században azonban erről nyilván nem lehet szó. A magyar nőírók egy részéről, akik csupán nevükben különböznek egymástól, köztük Csobánka Zsuzsáról, nem lehet azt állítani, hogy más lenne akár a képzettségük, akár az életmódjuk, mint a férfiaké. Mi hát a zavaró ezekben a "tabukat feszengető" szexuális képzelgésekben?
Talán az, hogy olyan nagyon hasonlítanak a kurtizán működéséhez. Célba akar érni, de azonnal, vágyat akar – nem kielégíteni, hanem a férfiolvasóban ébreszteni, s cserébe, fizetségül irodalmi sikert szerezni. Testi szolgáltatásért más természetű juttatást szerezni – ugyanaz a képlet, mint a kurtizán cserekereskedelme. De más szempontból is értelmezhető: amennyiben a szerzőnő itt jól kiszámított és eltervezett üzleti tevékenységet bonyolít le, már nem is a kurtizán, hanem a pornó lesz a modellje. Nyelvi szempontból persze olvashatónak kell lennie a műnek, ez némi Bukowski-áthallással simán megoldható (az a kritikus hölgy, aki az Irodalmi Jelen oldalán Proustot és Joyce-ot emlegette Csobánka Zsuzsával kapcsolatban, talán kissé régen olvasott Proustot és Joyce-ot, s nem emlékszik rá egészen pontosan). 
 Az ilyen típusú irodalom működését néhány feltétel és körülmény biztosítja: a) a férfiolvasók és kritikusok, akiknek e szövegek elsősorban férfi, s nem feltétlenül olvasó identitásukra van hatással; jól beállított fotókkal (ld. az egyik írónőt fűben kéjelegve) a hatás fokozható, legalábbis addig az időpontig, amíg Csobánka Zsuzsa el nem éri a Dorottya-kort (tegyünk a szövegei mellé egy Dorottya-képet, s azonnal a komikum regiszterébe kerülünk); b) az irodalmi bulvár mint műfaj, melynek működési elve szintén a kurtizán-képlet: azonnali hatás, minden köztes folyamat és esemény kiiktatásával (kattintás-effektus, mely kifejezés magas hangrenddel is alkalmazható). S persze, az irodalmi bulvár mögé a pornó-modell is jól odaillik, hiszen kiszámított üzleti tevékenységről van szó. S végül c) pont: a magaskánon építői szintén némi nyereséget húznak e jelenségből, hiszen amíg ezek a hölgyek uralják a "tabukat feszegető" új, gyenge minőségű, de bulvárszinten népszerűsíthető irodalmat, addig minőségi ellenkánon egészen biztosan nem erősödhet fel az ő kánonuk veszélyeztetésének rangjára.

2013. november 14., csütörtök

Tamás Gáspár Miklós kilépett

Tamás Gáspár Miklós kilépett az atv-ből, és átlépett a literára. Most ott írja-szórja a kétflekkeseit.

Az írások tartalmával nincs mit vitatkozni, kár is a tüzelőért, holnap úgy is mást mond.
A jelenség az érdekes. 
Ahogy a zenében az Omegáék, Kordaházaspárék, most az irodalomban is előjönnek az öreg Toldik, sok-sok hátnyaló és fegyverhordozó, idős és fiatal Bencétől kísérve, hogy mégegyszer megvívják a maguk csatáját az újvitézek ellen, akikből ugyan kevés van, de láthatóan nagyon félnek tőlük, ha már ennyire összezártak.
Nézd meg az Élet és Irodalmat, litera.hu-t, Jelenkort, Alföldet, revizor.hu-t, stb. Megvédik a maguk igazát-ízlését-ideológiáját-pozícióját, és akár még tanulni is lehetne tőlük - ezt.
S közben kezd látszani az arcuk, a klánjuk, a mintázatuk, ahogy negyven éve úgy állítják be magukat, mint valamiféle egyetemes képviselői az egyetemes és egyedüli, nagybetűs művészetnek-tudománynak és igazságnak. Közben persze már elfelejtették, hogy minek a nevében is szövetkeztek. Az ideálok és célok elmaradtak, a titkos-titkolt hatalmuk meg megmaradt.
Ezek az állítólagos filozófus, állítólagos művész és állítólagos demokrata urak egy pillanatig sem filozófusok, művészek vagy demokraták. Az egyetlen céljuk a titkos szervezetük fenntartása és érvényesítése. Mert miféle demokrata az, aki nem ismeri el a többség választását és döntését, ami pedig az általuk szajkózott szlogenek szerint a demokrácia alapja lenne? Miért álmodozik rejtetten a 2013. november 15-i Élet és Irodalom arról, hogy egy ország vezetőjét akár baleset vagy merénylet is érheti?  (http://www.es.hu/halasz_laszlo;mi_tortent_volna_ha;2013-11-14.html)
Toulouse-Lautrec: Négylovas hintó (1881)

Egy pillanatig sem demokraták ők. A demokráciát úgy képzelik el, mint a többségi uralom kisebbségi uralását. És valóban, világszerte azt látni, hogy ez a klán (mert az), a nagy pártokat lovagolja meg. Úgy képzelik el a demokráciát, mint egy lovas fogatot: menjen a ló meg a kocsi, amerre akar, a lényeg, hogy ők üljenek a bakon, és ők tartsák a gyeplőt.

A demokrácia több ponton is megkérdőjeleződik az elgondolásukban: a nép eszerint vagy

a) szellemileg kiskorú, ergo vezetésre, oktatásra, képzésre szorul (nem véletlen, hogy az SZDSZ és utódcsapatai éppen az oktatás, a kultúra területét sajátítják ki). Ebben az esetben demokrácia nem létezhet, legfeljebb Platón mintájára, a  filozófusok vezette állam. Na de Tamás Gáspár Miklós meg Platón? Másfelől ezek az eszmék vezérelték a kommunizmust is.

b) változat: a nép eredendően rosszra, gonoszra hajlamos, morálisan éretlen, létezik kollektív bűncselekmény (ld. a hitleri Németországot, ahol Hitler választásokkal győzött). Ebben a változatban szintén nem létezhet demokrácia, hiszen a megválasztott vezetők egy morálisan alkalmatlan közösségből kerülnek ki, így maguk is ezt képviselik. Megintcsak morális felügyelet szükséges, tehát kell egy kisebbségi vezető testület, amely a háttérből alkalmas a nem megfelelő vezetés megbuktatására. Magyarországon ez abban nyilvánul meg, hogy Tamás Gáspár Miklós, Heller Ágnes és köre folytonosan nácinak, fasisztának bélyegzik a TELJES magyarságot és a teljes, többséggel választott kormányát. Ergo tagadják a demokrácia létjogosultságát.

c) változat: A nép eredendően alkalmas a felelős és érett választásra, döntésre, de választott vezetőik olykor nem teljesítik a népakaratot, rossz irányba viszik az országot. Ebben az esetben azt kell igazolni, hogy ez valóban így van, a vezető réteg politikusainak alkalmatlanságát kell bizonyítani. Erre a nyilvánosság tere lenne a legalkalmasabb felület, amely Kant szerint is az igazságosság záloga. A média korrumpálódása és a tájékoztatás pártpolitizálódása miatt azonban teljességgel lehetetlen eldönteni, hogy a megszólaló filozófus pártérdeket vagy a nagybetűs demokráciát képviseli-e. És nyilván ez a zavarkeltés a cél, nem véletlen, hogy a liberális értelmiségi az oktatás mellett a médiát, a médiatudományok oktatását sajátította ki magának. Tamás Gáspár Miklós és köre oly sokszor és oly nyíltan lépett fel pártérdekek képviseletében, hogy már látszatra sem szerepelhetnek pártatlanként. Ha pedig egyik pártérdek képviseletében szerepelnek egy másik ellen, akkor megint oda jutunk vissza: tagadják a demokrácia működési alapelveit.

d) változat: A nép teljességgel alkalmas a demokrácia megvalósítására, de olykor diktátorok kerülnek vezető pozícióba, és semmibe veszik a népakaratot. Ezt a változatot is megtaláljuk Magyarországon, amikor úgy akarják beállítani, mintha a jelenlegi kormány VÁLASZTÁSOK  NÉLKÜL szerzett volna hatalmat. Kovács László annak idején milosevicsi rezsimről beszélt Magyarországon. Csakhogy Milosevics is "demokratikus" úton lett az ország vezetője.

Mindez valóban komolyan felveti a demokrácia kelet-európai változatának tényleges lehetőségeit és alkalmasságát. Én csak abban nem vagyok biztos, hogy a Tamás Gáspár Miklós által IS képviselt, a hazai viszonyokkal teljesen ismeretlen, az üzleti életben egy nagyon szűk kört maga mögött tudó liberális társaság, mely a megosztás, a városi elitizmus, a globális gazdaság és kultúra mentén óhajt ellenőrzést gyakorolni a hazai demokrácia felett, nem sokkalta károsabb-e. Nem tudom, hogy ez a kör jószándékú, szellemi és erkölcsi tekintetben egyaránt érett ellenőrzés helyett nem egy közvetítő csatorna-e csupán, mely a felelősséget, az ellenőrzést a maga mögött álló csoportoknak játssza át. Ha viszont így van, akkor ez a csoport semmivel sem jobb, érettebb, okosabb és erkölcsösebb, mint a nép, amely felett gyámkodni akar.

Ebből kifolyólag a művészeti és irodalmi programjuk sem az, aminek hirdetik. Szlogenjeik szerint a művészet autonóm. Magyarországon azonban, éppen mert ők uralják a diskurzust és a kritika kanonikus tereit, hosszú ideje nem létezik autonóm művészet és irodalom. Nem véletlen a vezető lapjuk, az "Élet és Irodalom" neve, és jórészt nekik köszönhető -- nálunk és külföldön egyaránt -- a művészeteknek a kultúratudományokban való feloldása. Az esztétikum az ő teóriájukban és gyakorlatukban valójában másodlagos (mondhatnánk ürügy), az alkotás, illetve annak bírálata, kritikája pedig pedig eszköz a politikai és hatalmi céljaik elérésére és fenntartására. Az első és alapvető szempont bármely alkotás (de főként szerző)  megítélésénél az ideológia, s ezen belül a csoportkötődés.

Ördögöt kiáltanak mindenkire, akire a fatvát kimondják, s az még a jobbik eset, ha támadnak.
 A rosszabbik, amikor elhallgatják a rájuk veszélyes írót, művészt, aki adott esetben nem tesz mást, mint ideológiai vagy politikai célok helyett autonóm művészetfogalomban gondolkodik.
Csordában-falkában támadnak, és mindig nagyon hangosak. Ha itthon nem elég, külföldön is elmondják ők, mindenfelé. A hazai állapotokról való beszéd tereit külföldön is teljes egészében uralják. Azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy sokan vannak. Ennek köszönhetően az Élet és Irodalom facebookos oldalán a lájkolók száma néhány hét alatt 20 ezerről 30 ezerre ugrott. Gondolom, akciós lájkra tettek szert valahol.

Nem olvastam tőlük olyan kritikát, tanulmányt soha, amely esztétikai, poétikai vagy más, művészetközeli kritériumokat alkalmazott volna. Az írók náluk kizárólag "jobbosok" vagy "balosok" (korábban "népi" és "urbánus", stb.), természetesen a saját megítélésük szerint. És mondjuk ki azt is: ez az egész kategóriarendszer, sőt a kategorizálás ötlete, eszméje, bizony tőlük ered. Mert mi vinné rá őket más, ha nem az, arra, hogy olyan irodalmat helyezzenek a kánon csúcsára, amely nyugaton, Európában és Amerikában is már vagy jó harminc éve lecsengett, vagy éppen alternatív státuszba vonult vissza? Ha a művészet alapelve -- az ő állításaik szerint is -- a folytonos megújulás, akkor miért ragaszkodnának -- művészetellenesen -- a "régihez"?

 Jó, hogy előjöttek, és jó, hogy már látszanak, és jó, hogy már nem a nagybetűs művészet képviselőit kell bennük mindenáron látni. Kicsit fáj is, mert mi még úgy nőttünk fel, hogy a művészet szent és igaz. Áhítattal olvastuk őket, és Arany János, Ady és Babits örököseit láttuk bennük. És nem találtunk Arany János, Ady és Babits helyett mást, mint ijedt, és ezért a kelleténél egy kicsit hangosabb underground folyosótúrókat, kicsit vaksikat, kicsit túlfélénkeket, kicsit régieket, kicsit mérgeseket, kicsit éheseket, kicsit gonoszakat, kicsit unalmasakat és nagyon középszerűeket. Esendő embereket, nem mást. Ezért nem haragszunk rájuk, csak szánjuk őket. Hiszen nincs ott semmi, de "semmi művészet" az ő klánjuk körül.

Ideje immár a művészet kiszabadításának a kezeik közül.