Keresés ebben a blogban

2013. november 17., vasárnap

A kortárs női irodalom és a bulváresztétika (Csobánka Zsuzsa Belém az ujját c., és Joanna Maya c. készülő műve ürügyén)



 Végtelen változatosságban énekelte, mesélte a régi irodalom – az ókori, a lovagi, a gótikus, a szentimentális – az epekedést a kedves után, a lelki kétségeket, álmatlan, holdvilágos éjszakákat, a titkos vágyat az áhított szerelmes egyetlen pillantásáért, a távollétben is hűséges kitartást, sírig tartó nagy szenvedélyt. A 18. és 19. században, Pompadour és Récamier asszony szalonjában mindez intellektuális, társasági vagy hatalmi játékká változott (ld. Sade márki írásait, Choderlos de Laclos regényét: Veszedelmes viszonyok). A hódítás és a siker, a hűtlenkedés öröme és esztétikája törölte a változatlan és örök szerelemről szóló álmokat. Werther még öngyilkos lesz, Pompadour asszonyság legfeljebb bosszankodik egy kicsit, és új játszmába kezd. Azonban még itt is elsősorban a játék volt a lényeg, a testi, szellemi és lelki erőfeszítés a győzelemért, és talán nem túlzás azt állítani, a játék öröme legalább akkora volt, mint a vágy és vonzalom teljesedéséé.
A kurtizánt ellenben a szalonhölgytől, vagy az erényes kisasszonytól mindenkor az különböztette meg, hogy játszmájából kiiktatódott a játék, minimálisra rövidült a befektetett idő a testi vágy felébredése-felébresztése és kielégítése között. A kurtizán mesterkedésében nem a szexuális vágy kielégítése, hanem felébresztése és szolgáltatása, cserében pedig egy másfajta (anyagi, vagy olykor csak egzisztenciális) szükséglet eszközének megszerzése a cél. A kurtizán tevékenysége: cserekereskedelem. Időben az azonnali szolgáltatás, azonnali szerzés jellemzi. Nincs helye játéknak, hatalmi harcnak, stratégiának, érzelemnek. A kaméliás hölgy (ifj. Alexander Dumas) története, mint számos más regénytörténet a 19. századból a kétféle elv keveredésére épül: mi történik, amikor a kurtizán életébe, annak működési elvébe belép az érzelem, az időtényező, a "játék".
 Az irodalmi művek elég sokáig ennek a folyamatnak bizonyos szakaszaira figyeltek. Igen sokáig a vágy feléledésének, erősödésének idejére, a játszmák menetére korlátozódott a tematika,  miközben kihagyták a vágy teljesülésének, a testi szerelemnek a megjelenítését. Az irodalmi művek a maguk műfaji logikája, stíluskészlete, képi anyaga, morális határai között mozogtak. A lovag az egész világgal vívott meg a kedveséért, a csúnya ember a lelki minőségeivel ért célt; a szentimentális ember érzelmeinek intenzitásával szerezte meg a szeretett személyt, vagy pusztult el a beteljesületlenség kínjai közepette. A romantikus ember álomvilágba menekült; a kisasszonyok fehér lovas királyfiról álmodoztak; a népmesék hősei kiállták a három próbát és a sárkányt, boszorkányt, varázslót.
S ez még mind a vágy beteljesülése előtti szakaszhoz tartozott. A polgári irodalom (pl. a polgári dráma – Ibsen Nórája; a polgári regény: Flaubert Bovarynéja, stb.) a vágy teljesülése utáni időszakot analizálja.
A 19. század folyamán azonban egyre messzebbre ment az irodalom az előtt és után közötti esemény, a beteljesülés leírásában. Zolánál majdnem a teljes aktus megjelenik, sőt olykor be is építi a regénybe, messziről persze, jó nagy térbeli távolságból, mellőzve a képi ráközelítést (pl. a Germinalban a búzatáblák között, vagy a bányalejárat környékén).
A 20. század találmánya a szerelmi aktus teljes és naturalisztikus abrázolása. Ez az újítás részben az irodalomban, részben a filmművészetben ment végbe, és tematikusan is, eszköztárát tekintve is többféle irányban haladt. A testi lét különféle jeleneteinek, részleteinek olyan művészi feldolgozásai jöttek létre, mint pl. Charles Bukowski, e modern Villon regényeiben, méginkább verseiben; létrejött a nemi aktus ábrázolásának kereskedelmi változata, a pornó. Ez utóbbiban aztán végképp kiiktatódott mindenféle szellemi-lelki elő- és utójáték, a cél az azonnali szolgáltatás – látványban, vágyébresztésben, pénzben egyaránt. A kurtizánok tevékenységétől a személytelenségében különbözik, és az egzisztenciális szükséglet hiányában. A pornókészítők nem éhes emberek, nem is testi vágyaiktól örökösen űzött emberek, csupán rideg és számolgató üzletemberek.
 Végül létrejött egy látszólag egészen új, de valójában nagyon régi változata a szexualitás ábrázolásának: a női fantáziálás megjelenítése. A művészetek soha korábban nem merészkedtek odáig, hogy szóban, képben feltárják a női szexuális képzelgés végtelenül változatos világát. A látszattal ellentétben azonban ez sem új dolog, legfeljebb a kulturális környezettől függően módosult az  eszköztár. Jane Austinnál éppúgy ott van ez a maga eszközeivel, mint Lesznai Annánál, és a lényeg mindig ugyanaz: hogyan és mikor fogja az álmodozó nőt birtokba venni a férfi. A nőemancipáció mitsem változtatott ezen: a mai független, önálló nőnek éppúgy a vágyak vágyát jelenti ez az esemény, mint Arisztophanész Nőuralmában, amikor bilivel tömködik ki a hasukat az asszonyok, hogy terhesség ürügyén kiszökhessenek a férfiakhoz. A női képzelgés kifejezéskészlete a 21. század elejére radikalizálódott, anélkül azonban, hogy olyan erejű művészi alkotásba futott volna ki, mint Charles Bukowskinál. Mi ennek az oka? Miért maradt meddő a női fantáziálás-irodalom?
A női irodalomnak korábban is megvolt az a sajátossága, hogy kifejezetten érzelmes, önéletrajzi, személyes, az irodalmi trendektől igencsak távoli volt. Ez olykor kedvesen naiv, olykor őszintén vallomásos műveket tudott létrehozni, de mindig a nők sajátos (hiányos) képzését és életkörét szokták magyarázatképpen mögé tenni. A 21. században azonban erről nyilván nem lehet szó. A magyar nőírók egy részéről, akik csupán nevükben különböznek egymástól, köztük Csobánka Zsuzsáról, nem lehet azt állítani, hogy más lenne akár a képzettségük, akár az életmódjuk, mint a férfiaké. Mi hát a zavaró ezekben a "tabukat feszengető" szexuális képzelgésekben?
Talán az, hogy olyan nagyon hasonlítanak a kurtizán működéséhez. Célba akar érni, de azonnal, vágyat akar – nem kielégíteni, hanem a férfiolvasóban ébreszteni, s cserébe, fizetségül irodalmi sikert szerezni. Testi szolgáltatásért más természetű juttatást szerezni – ugyanaz a képlet, mint a kurtizán cserekereskedelme. De más szempontból is értelmezhető: amennyiben a szerzőnő itt jól kiszámított és eltervezett üzleti tevékenységet bonyolít le, már nem is a kurtizán, hanem a pornó lesz a modellje. Nyelvi szempontból persze olvashatónak kell lennie a műnek, ez némi Bukowski-áthallással simán megoldható (az a kritikus hölgy, aki az Irodalmi Jelen oldalán Proustot és Joyce-ot emlegette Csobánka Zsuzsával kapcsolatban, talán kissé régen olvasott Proustot és Joyce-ot, s nem emlékszik rá egészen pontosan). 
 Az ilyen típusú irodalom működését néhány feltétel és körülmény biztosítja: a) a férfiolvasók és kritikusok, akiknek e szövegek elsősorban férfi, s nem feltétlenül olvasó identitásukra van hatással; jól beállított fotókkal (ld. az egyik írónőt fűben kéjelegve) a hatás fokozható, legalábbis addig az időpontig, amíg Csobánka Zsuzsa el nem éri a Dorottya-kort (tegyünk a szövegei mellé egy Dorottya-képet, s azonnal a komikum regiszterébe kerülünk); b) az irodalmi bulvár mint műfaj, melynek működési elve szintén a kurtizán-képlet: azonnali hatás, minden köztes folyamat és esemény kiiktatásával (kattintás-effektus, mely kifejezés magas hangrenddel is alkalmazható). S persze, az irodalmi bulvár mögé a pornó-modell is jól odaillik, hiszen kiszámított üzleti tevékenységről van szó. S végül c) pont: a magaskánon építői szintén némi nyereséget húznak e jelenségből, hiszen amíg ezek a hölgyek uralják a "tabukat feszegető" új, gyenge minőségű, de bulvárszinten népszerűsíthető irodalmat, addig minőségi ellenkánon egészen biztosan nem erősödhet fel az ő kánonuk veszélyeztetésének rangjára.

2013. november 14., csütörtök

Tamás Gáspár Miklós kilépett

Tamás Gáspár Miklós kilépett az atv-ből, és átlépett a literára. Most ott írja-szórja a kétflekkeseit.

Az írások tartalmával nincs mit vitatkozni, kár is a tüzelőért, holnap úgy is mást mond.
A jelenség az érdekes. 
Ahogy a zenében az Omegáék, Kordaházaspárék, most az irodalomban is előjönnek az öreg Toldik, sok-sok hátnyaló és fegyverhordozó, idős és fiatal Bencétől kísérve, hogy mégegyszer megvívják a maguk csatáját az újvitézek ellen, akikből ugyan kevés van, de láthatóan nagyon félnek tőlük, ha már ennyire összezártak.
Nézd meg az Élet és Irodalmat, litera.hu-t, Jelenkort, Alföldet, revizor.hu-t, stb. Megvédik a maguk igazát-ízlését-ideológiáját-pozícióját, és akár még tanulni is lehetne tőlük - ezt.
S közben kezd látszani az arcuk, a klánjuk, a mintázatuk, ahogy negyven éve úgy állítják be magukat, mint valamiféle egyetemes képviselői az egyetemes és egyedüli, nagybetűs művészetnek-tudománynak és igazságnak. Közben persze már elfelejtették, hogy minek a nevében is szövetkeztek. Az ideálok és célok elmaradtak, a titkos-titkolt hatalmuk meg megmaradt.
Ezek az állítólagos filozófus, állítólagos művész és állítólagos demokrata urak egy pillanatig sem filozófusok, művészek vagy demokraták. Az egyetlen céljuk a titkos szervezetük fenntartása és érvényesítése. Mert miféle demokrata az, aki nem ismeri el a többség választását és döntését, ami pedig az általuk szajkózott szlogenek szerint a demokrácia alapja lenne? Miért álmodozik rejtetten a 2013. november 15-i Élet és Irodalom arról, hogy egy ország vezetőjét akár baleset vagy merénylet is érheti?  (http://www.es.hu/halasz_laszlo;mi_tortent_volna_ha;2013-11-14.html)
Toulouse-Lautrec: Négylovas hintó (1881)

Egy pillanatig sem demokraták ők. A demokráciát úgy képzelik el, mint a többségi uralom kisebbségi uralását. És valóban, világszerte azt látni, hogy ez a klán (mert az), a nagy pártokat lovagolja meg. Úgy képzelik el a demokráciát, mint egy lovas fogatot: menjen a ló meg a kocsi, amerre akar, a lényeg, hogy ők üljenek a bakon, és ők tartsák a gyeplőt.

A demokrácia több ponton is megkérdőjeleződik az elgondolásukban: a nép eszerint vagy

a) szellemileg kiskorú, ergo vezetésre, oktatásra, képzésre szorul (nem véletlen, hogy az SZDSZ és utódcsapatai éppen az oktatás, a kultúra területét sajátítják ki). Ebben az esetben demokrácia nem létezhet, legfeljebb Platón mintájára, a  filozófusok vezette állam. Na de Tamás Gáspár Miklós meg Platón? Másfelől ezek az eszmék vezérelték a kommunizmust is.

b) változat: a nép eredendően rosszra, gonoszra hajlamos, morálisan éretlen, létezik kollektív bűncselekmény (ld. a hitleri Németországot, ahol Hitler választásokkal győzött). Ebben a változatban szintén nem létezhet demokrácia, hiszen a megválasztott vezetők egy morálisan alkalmatlan közösségből kerülnek ki, így maguk is ezt képviselik. Megintcsak morális felügyelet szükséges, tehát kell egy kisebbségi vezető testület, amely a háttérből alkalmas a nem megfelelő vezetés megbuktatására. Magyarországon ez abban nyilvánul meg, hogy Tamás Gáspár Miklós, Heller Ágnes és köre folytonosan nácinak, fasisztának bélyegzik a TELJES magyarságot és a teljes, többséggel választott kormányát. Ergo tagadják a demokrácia létjogosultságát.

c) változat: A nép eredendően alkalmas a felelős és érett választásra, döntésre, de választott vezetőik olykor nem teljesítik a népakaratot, rossz irányba viszik az országot. Ebben az esetben azt kell igazolni, hogy ez valóban így van, a vezető réteg politikusainak alkalmatlanságát kell bizonyítani. Erre a nyilvánosság tere lenne a legalkalmasabb felület, amely Kant szerint is az igazságosság záloga. A média korrumpálódása és a tájékoztatás pártpolitizálódása miatt azonban teljességgel lehetetlen eldönteni, hogy a megszólaló filozófus pártérdeket vagy a nagybetűs demokráciát képviseli-e. És nyilván ez a zavarkeltés a cél, nem véletlen, hogy a liberális értelmiségi az oktatás mellett a médiát, a médiatudományok oktatását sajátította ki magának. Tamás Gáspár Miklós és köre oly sokszor és oly nyíltan lépett fel pártérdekek képviseletében, hogy már látszatra sem szerepelhetnek pártatlanként. Ha pedig egyik pártérdek képviseletében szerepelnek egy másik ellen, akkor megint oda jutunk vissza: tagadják a demokrácia működési alapelveit.

d) változat: A nép teljességgel alkalmas a demokrácia megvalósítására, de olykor diktátorok kerülnek vezető pozícióba, és semmibe veszik a népakaratot. Ezt a változatot is megtaláljuk Magyarországon, amikor úgy akarják beállítani, mintha a jelenlegi kormány VÁLASZTÁSOK  NÉLKÜL szerzett volna hatalmat. Kovács László annak idején milosevicsi rezsimről beszélt Magyarországon. Csakhogy Milosevics is "demokratikus" úton lett az ország vezetője.

Mindez valóban komolyan felveti a demokrácia kelet-európai változatának tényleges lehetőségeit és alkalmasságát. Én csak abban nem vagyok biztos, hogy a Tamás Gáspár Miklós által IS képviselt, a hazai viszonyokkal teljesen ismeretlen, az üzleti életben egy nagyon szűk kört maga mögött tudó liberális társaság, mely a megosztás, a városi elitizmus, a globális gazdaság és kultúra mentén óhajt ellenőrzést gyakorolni a hazai demokrácia felett, nem sokkalta károsabb-e. Nem tudom, hogy ez a kör jószándékú, szellemi és erkölcsi tekintetben egyaránt érett ellenőrzés helyett nem egy közvetítő csatorna-e csupán, mely a felelősséget, az ellenőrzést a maga mögött álló csoportoknak játssza át. Ha viszont így van, akkor ez a csoport semmivel sem jobb, érettebb, okosabb és erkölcsösebb, mint a nép, amely felett gyámkodni akar.

Ebből kifolyólag a művészeti és irodalmi programjuk sem az, aminek hirdetik. Szlogenjeik szerint a művészet autonóm. Magyarországon azonban, éppen mert ők uralják a diskurzust és a kritika kanonikus tereit, hosszú ideje nem létezik autonóm művészet és irodalom. Nem véletlen a vezető lapjuk, az "Élet és Irodalom" neve, és jórészt nekik köszönhető -- nálunk és külföldön egyaránt -- a művészeteknek a kultúratudományokban való feloldása. Az esztétikum az ő teóriájukban és gyakorlatukban valójában másodlagos (mondhatnánk ürügy), az alkotás, illetve annak bírálata, kritikája pedig pedig eszköz a politikai és hatalmi céljaik elérésére és fenntartására. Az első és alapvető szempont bármely alkotás (de főként szerző)  megítélésénél az ideológia, s ezen belül a csoportkötődés.

Ördögöt kiáltanak mindenkire, akire a fatvát kimondják, s az még a jobbik eset, ha támadnak.
 A rosszabbik, amikor elhallgatják a rájuk veszélyes írót, művészt, aki adott esetben nem tesz mást, mint ideológiai vagy politikai célok helyett autonóm művészetfogalomban gondolkodik.
Csordában-falkában támadnak, és mindig nagyon hangosak. Ha itthon nem elég, külföldön is elmondják ők, mindenfelé. A hazai állapotokról való beszéd tereit külföldön is teljes egészében uralják. Azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy sokan vannak. Ennek köszönhetően az Élet és Irodalom facebookos oldalán a lájkolók száma néhány hét alatt 20 ezerről 30 ezerre ugrott. Gondolom, akciós lájkra tettek szert valahol.

Nem olvastam tőlük olyan kritikát, tanulmányt soha, amely esztétikai, poétikai vagy más, művészetközeli kritériumokat alkalmazott volna. Az írók náluk kizárólag "jobbosok" vagy "balosok" (korábban "népi" és "urbánus", stb.), természetesen a saját megítélésük szerint. És mondjuk ki azt is: ez az egész kategóriarendszer, sőt a kategorizálás ötlete, eszméje, bizony tőlük ered. Mert mi vinné rá őket más, ha nem az, arra, hogy olyan irodalmat helyezzenek a kánon csúcsára, amely nyugaton, Európában és Amerikában is már vagy jó harminc éve lecsengett, vagy éppen alternatív státuszba vonult vissza? Ha a művészet alapelve -- az ő állításaik szerint is -- a folytonos megújulás, akkor miért ragaszkodnának -- művészetellenesen -- a "régihez"?

 Jó, hogy előjöttek, és jó, hogy már látszanak, és jó, hogy már nem a nagybetűs művészet képviselőit kell bennük mindenáron látni. Kicsit fáj is, mert mi még úgy nőttünk fel, hogy a művészet szent és igaz. Áhítattal olvastuk őket, és Arany János, Ady és Babits örököseit láttuk bennük. És nem találtunk Arany János, Ady és Babits helyett mást, mint ijedt, és ezért a kelleténél egy kicsit hangosabb underground folyosótúrókat, kicsit vaksikat, kicsit túlfélénkeket, kicsit régieket, kicsit mérgeseket, kicsit éheseket, kicsit gonoszakat, kicsit unalmasakat és nagyon középszerűeket. Esendő embereket, nem mást. Ezért nem haragszunk rájuk, csak szánjuk őket. Hiszen nincs ott semmi, de "semmi művészet" az ő klánjuk körül.

Ideje immár a művészet kiszabadításának a kezeik közül.

2013. november 10., vasárnap

Összeesküvés-elmélet -- a magyar irodalom (színház, sajtó és oktatás) titkos társaságáról

Fazekas Attila rajza
 Aki reflexszerűen mosolyogni kezd, amikor a mai magyar (és tegyük hozzá: európai, de különösen német) irodalmi, kulturális viszonyokban valamiféle titkos társaság nyilvánvaló és jól látható jeleiről esik szó, annak szívből ajánlom az alábbi cikket 1864-ből.



     Ein Schauspieler-Geheimbund – A színészek titkos társasága, Europa, 1864. szeptember 23., 40. sz., Chronik, Theater, 645–647. h.

A német színházi világhoz közel álló körök igencsak meglepődtek, amikor 1820-ban megjelent egy stuttgarti közlemény, hogy Blumauer színész egy titkos társaság létezését fedte fel a királynak. A társaság az egész német színi világra kiterjedt, de Stuttgartból irányították, ott székelt az udvari színház legtekintélyesebb tagjaiból álló főtanács, melynek Blumauer maga is tagja volt. Ami még ezután kiderült, az annyira hihetetlennek tűnik, hogy az egykori elbeszéléseket és iratokat csak óvatosan szabad kezelni. Minden, amit az egykori tagoktól – akik egyébként nem szívesen emlékeznek a történtekre – és a titkos társaság által megkárosítottaktól tudni lehet, azt most Louis Schneider tanácsos Berlinben megjelent kiadványa tartalmazza: Actenmäßige Mittheilungen über die Perseverantia [Oklevelek által hitelesített értesítés az állhatatosságról], és nagy vonalakban így lehet összefoglalni.
Egy titkos színésztársaság alapításának gondolata a Napóleon hódításaival szembeszálló német szellemi egységmozgalom idején látszik felmerülni. A legtöbben úgy emlékeznek, Hunnius színész volt az, aki a legtekintélyesebb stuttgarti társainak azt javasolta, tömörüljenek társaságba, melynek elsődleges célja egy nyugdíjpénztár működtetése lenne, egyúttal azonban a színésztársak, főként a tagok boldogulását segítené elő. Mások úgy vélik, Hunnius csupán megbízottja volt egy régebb óta működő osztrák társaságnak, amely működését ki akarta terjeszteni Ausztrián kívülre. Hunniusról tudni lehetett, hogy a Tugendbund tagja, és szabadkőműves is volt. Társaságával feltehetőleg csupán Ekhof egykori terveit igyekezett újjáéleszteni, és a később felmerülő célokról eleinte szó sem volt, noha a titkos összejövetelek gyakorlata és a hierarchikus szerkezet szinte azonnal kialakult.
Úgy tűnik, az alapítók eredetileg a stuttgarti színház  legbefolyásosabb, legnevesebb és legjelentősebb tagjai, majd más színházak hasonló és megnyerhető színészei felé fordultak. A nyugdíjpénztár létrehozása és a tagoknak az akkoriban fellépő munkanélküliséggel szembeni védelme volt azután a következő látható célja a "Kék kő" – mert így nevezték – egyesület tagjainak. A feloszlatáskor a társaság papírjait eltüntették és feltehetőleg meg is semmisítették, így a nyugdíjpénztár valódi terveiről sajnos nem lehet pontos képet alkotni. Az egykori tagok vallomása szerint az elgondolás az volt, hogy a befizetésekből minél nagyobb összeget gyűjtsenek össze, melyből azután a nyugdíjrészleteket fizetik. Miután a tagokat figyelmesen válogatták meg, és ekkor még senki sem akart nyerészkedni a társaság számlájára – az első évben a vezetők sem kaptak fizetést –, az összeg, amely 1820-ban a kasszában volt, elérte a 30 000 guldent. A nyugdíjpénztárba való befizetésen kívül a tagoknak havonta egyszer kötelességük volt jelentést küldeni a stuttgarti főbizottságnak a színházukban lebonyolított forgalomról, és ha egy színháznál a "Kék kő" több tagja is működött, akkor az ottani helyi bizottságnak e jelentéseket meg kellett vitatnia és hitelesítenie kellett.

A vendégszereplések alkalmával természetesen gyorsan alkalmazni kezdték az ajánlások, ismertetőjelek és ebből következően a különleges kedvezmények rendszerét a beavatottak javára, mely kölcsönös alapon működött, a tagság szakmai és anyagi előnyei így hamar megmutatkoztak. 

Az igazgatók és a másod-, harmadrangú színészek semmit sem sejtettek e titkos működésről, noha, különösen a vége felé, a társaság terjeszkedése különösen érezhető volt. A "Kék kő" valódi céljai egyre nyilvánvalóbbá váltak. Hogy ezek már az alapítók tervében is szerepeltek, vagy csak később alakultak ki, amikor a dolog működni és erősödni kezdett, ma már nem lehet tudni.
Arról volt szó ugyanis, hogy a német színházakat egy önálló és független belső szervezetté, korporációvá egyesítsék. Követendő  mintának a párizsi Théâtre français-t tekintették, melynek működési elveit Napóleon 1812-ben újította meg. Hogy ezt megvalósíthassák, meg kellett akadályozniuk, hogy a színészek tömörülésén kívül más irányíthassa a színházakat. 

Reménytelennek tűnt, hogy míg udvari alkalmazottak állnak a nagyobb színházak élén, elérik céljukat, ezért félre kellett állítaniuk őket, a hatalmat pedig át kellett játszaniuk a társaság tagjainak a kezébe. Nagyvonalakban ez volt a társaság törekvésének három fokozata: kezdetben minden új tag csak a nyugdíjkasszáról tudott. Ha valahol azután megtapasztalta ennek előnyeit és hatalmát, akkor – amennyiben a rangja megfelelő volt –, szóban vagy írásban a társaság felsőbb fokozataiba is bevezették. Ha nem volt eléggé intelligens vagy alkalmazkodó, akkor csak annyit tudott, hogy a szándék az idős színészek nyugdíjának biztosítása.
Stuttgarton kívül Boroszlóban, Prágában, Frankfurtban és a rajnai egyesült színházakban volt helyi vezetősége a "Kék kő" társaságnak, az északi részekre azonban csak szórványosan terjedt ki. 

Miután a társaság a vendégszereplések, szereposztások, jutalékok terén nagy előnyökhöz juttatta tagjait, a kívülmaradottak hátrányban érezték magukat. Sem jutalomjátékokhoz, sem előnyös szerepekhez nem jutottak hozzá, mindenütt akadályokba és ellenállásba ütköztek. Ha valaki megsértette az egyik tag érdekét, azonnal az egész társasággal találta magát szemben. Akárhová ment, elő volt készítve számára a kedvezőtlen fogadtatás. Ezt oly módon érte el a társaság, hogy a színházak havonta készítettek jelentést a stuttgarti színház számára, melyet ott összegezve szétküldtek minden más színháznak. 

A társaság vezetősége által irányított levelezés abban az időszakban, amikor színházi lap nem létezett, szükségszerűen nagy befolyással bírt. 


Barczi Pál: Ady: Négy-öt magyar...
 A kívülállókkal szembeni ellenségeskedést ugyan nem írta elő a társaság, a tagok megsegítését azonban erősen hangoztatta, így az egyik szükségszerű következménye lett a másiknak. Sokáig nem tudták a színházigazgatóságok, mi a helyzet. Úgy gondolhatták, talán véletlen körülmények gátolják munkájukat, és fogalmuk sem volt, honnan érik őket a csapások. 

Minél tarthatatlanabbá vált a helyzet, minél tágabb teret kaptak a tagok érdekei, intrikái és szenvedélyei, annál óvatosabbak lettek a valódi vezetők, akik jól látták, hogy olyan szellemet szabadítottak ki, mely végül a német színházak összeomlását idézi elő, ezért a magasabb fokozatokba csak keveseket avattak be. A becsületes és gondolkodó tagok közül sokan eltávolodtak tőlük. Berlinben egy vendégjáték alkalmával meghiúsult a legmagasabb fokozathoz tartozó Eßlair törekvése, hogy a társaság alsóbb szintjeibe tagokat toborozzon, mert mindössze ketten jelentkeztek. Dél-Németországban az akkoriban mindenütt kísértő demagógia szelleme jelent meg a vezetőségben. Stuttgartban kísérelték meg első ízben, hogy a köztiszteletben álló intendánst, Wächter bárót megbuktassák, és ez sikerült; nem sikerült azonban, hogy a "Kék kő" tagját ültessék helyébe. Más helyeken is folyamatosak voltak a hasonló machinációk. A "Kék kő" egyesület igen jelentős hatalommal bírt már, amikor Blumauer leleplezése megtörtént.

 A felfedezés nagy figyelmet keltett, és ahogy az lenni szokott, a vallomásokból sokkal többre következtettek, mint ami valójában történt. A württembergi király a hohenaspergi várbörtönbe csukatta udvari színházának színészeit, akik tagjai voltak a társaságnak, így vált meg tőlük, és közleményt adtak ki a német színházakban történt kihallgatások eredményeiről. A társaságot így egyetlen csapással megsemmisítették. A kasszájukat Darmstadtba vitték, és soha többé nem lehetett hallani róla. A befizetett összegeket senki sem követelte, mert a tagok féltek beismerni, hogy a társasághoz tartoztak, így az egész történet hamarosan feledésbe merült. A berlini udvari színészek közül Lemm csak keveset tudott, Hartmann azonban igen sokat, és amint Schneidernek beismerte, a legmagasabb fokozatról is tudomással bírt, noha soha nem kívánta oda a felvételét.

2013. november 1., péntek

Az új magyar regények statisztikája

Tíz új magyar regényből (egyre több van "regénynek" nevezett irományból) tizenöt a II. világháborúról szól, öt a Kádár-korszakról, harminc szexuális tabukat dönget, negyven pedig szexuális tabukat dönget, a Kádár korszakról és a második világháborúról egyszerre szól. Mindezt írják huszonéves fiatalok, akik a tévéből szerezték történelmi (pontosabban ideológiai) ismereteiket, és sehonnan sem szerezték azon ismereteiket, hogy mik azok a szerintük soha ki nem mondott szexuális tabuk, melyek immáron száz éve megdőltek a világ irodalmaiban, filmjeiben és művészi alkotásaiban.