![]() |
| Fazekas Attila rajza |
Ein
Schauspieler-Geheimbund
– A színészek titkos társasága,
Europa, 1864. szeptember 23., 40. sz., Chronik, Theater, 645–647. h.
A német színházi világhoz közel álló körök igencsak meglepődtek, amikor 1820-ban megjelent egy stuttgarti közlemény, hogy Blumauer színész egy titkos társaság létezését fedte fel a királynak. A társaság az egész német színi világra kiterjedt, de Stuttgartból irányították, ott székelt az udvari színház legtekintélyesebb tagjaiból álló főtanács, melynek Blumauer maga is tagja volt. Ami még ezután kiderült, az annyira hihetetlennek tűnik, hogy az egykori elbeszéléseket és iratokat csak óvatosan szabad kezelni. Minden, amit az egykori tagoktól – akik egyébként nem szívesen emlékeznek a történtekre – és a titkos társaság által megkárosítottaktól tudni lehet, azt most Louis Schneider tanácsos Berlinben megjelent kiadványa tartalmazza: Actenmäßige Mittheilungen über die Perseverantia [Oklevelek által hitelesített értesítés az állhatatosságról], és nagy vonalakban így lehet összefoglalni.
Egy titkos színésztársaság alapításának gondolata a
Napóleon hódításaival szembeszálló német szellemi egységmozgalom idején látszik
felmerülni. A legtöbben úgy emlékeznek, Hunnius színész volt az, aki a
legtekintélyesebb stuttgarti társainak azt javasolta, tömörüljenek társaságba,
melynek elsődleges célja egy nyugdíjpénztár működtetése lenne, egyúttal azonban
a színésztársak, főként a tagok boldogulását segítené elő. Mások úgy vélik,
Hunnius csupán megbízottja volt egy régebb óta működő osztrák társaságnak, amely
működését ki akarta terjeszteni Ausztrián kívülre. Hunniusról tudni lehetett,
hogy a Tugendbund tagja, és szabadkőműves is volt. Társaságával feltehetőleg
csupán Ekhof egykori terveit igyekezett újjáéleszteni, és a később felmerülő
célokról eleinte szó sem volt, noha a titkos összejövetelek gyakorlata és a
hierarchikus szerkezet szinte azonnal kialakult.
Úgy tűnik, az alapítók eredetileg a stuttgarti
színház legbefolyásosabb, legnevesebb és
legjelentősebb tagjai, majd más színházak hasonló és megnyerhető színészei felé
fordultak. A nyugdíjpénztár létrehozása és a tagoknak az akkoriban fellépő
munkanélküliséggel szembeni védelme volt azután a következő látható célja a "Kék
kő" – mert így nevezték – egyesület tagjainak. A feloszlatáskor a társaság
papírjait eltüntették és feltehetőleg meg is semmisítették, így a
nyugdíjpénztár valódi terveiről sajnos nem lehet pontos képet alkotni. Az egykori
tagok vallomása szerint az elgondolás az volt, hogy a befizetésekből minél
nagyobb összeget gyűjtsenek össze, melyből azután a nyugdíjrészleteket fizetik.
Miután a tagokat figyelmesen válogatták meg, és ekkor még senki sem akart
nyerészkedni a társaság számlájára – az első évben a vezetők sem kaptak
fizetést –, az összeg, amely 1820-ban a kasszában volt, elérte a 30 000
guldent. A nyugdíjpénztárba való befizetésen kívül a tagoknak havonta egyszer
kötelességük volt jelentést küldeni a stuttgarti főbizottságnak a színházukban
lebonyolított forgalomról, és ha egy színháznál a "Kék kő" több tagja
is működött, akkor az ottani helyi bizottságnak e jelentéseket meg kellett vitatnia
és hitelesítenie kellett.
A vendégszereplések alkalmával természetesen gyorsan alkalmazni kezdték az ajánlások, ismertetőjelek és ebből következően a különleges kedvezmények rendszerét a beavatottak javára, mely kölcsönös alapon működött, a tagság szakmai és anyagi előnyei így hamar megmutatkoztak.
Az igazgatók és a másod-, harmadrangú színészek semmit sem sejtettek e titkos működésről, noha, különösen a vége felé, a társaság terjeszkedése különösen érezhető volt. A "Kék kő" valódi céljai egyre nyilvánvalóbbá váltak. Hogy ezek már az alapítók tervében is szerepeltek, vagy csak később alakultak ki, amikor a dolog működni és erősödni kezdett, ma már nem lehet tudni.
Arról volt szó ugyanis, hogy a német színházakat egy
önálló és független belső szervezetté, korporációvá egyesítsék. Követendő mintának a párizsi Théâtre français-t
tekintették, melynek működési elveit Napóleon 1812-ben újította meg. Hogy ezt
megvalósíthassák, meg kellett akadályozniuk, hogy a színészek tömörülésén kívül
más irányíthassa a színházakat.
Reménytelennek tűnt, hogy míg udvari alkalmazottak állnak a nagyobb színházak élén, elérik céljukat, ezért félre kellett állítaniuk őket, a hatalmat pedig át kellett játszaniuk a társaság tagjainak a kezébe. Nagyvonalakban ez volt a társaság törekvésének három fokozata: kezdetben minden új tag csak a nyugdíjkasszáról tudott. Ha valahol azután megtapasztalta ennek előnyeit és hatalmát, akkor – amennyiben a rangja megfelelő volt –, szóban vagy írásban a társaság felsőbb fokozataiba is bevezették. Ha nem volt eléggé intelligens vagy alkalmazkodó, akkor csak annyit tudott, hogy a szándék az idős színészek nyugdíjának biztosítása.
Reménytelennek tűnt, hogy míg udvari alkalmazottak állnak a nagyobb színházak élén, elérik céljukat, ezért félre kellett állítaniuk őket, a hatalmat pedig át kellett játszaniuk a társaság tagjainak a kezébe. Nagyvonalakban ez volt a társaság törekvésének három fokozata: kezdetben minden új tag csak a nyugdíjkasszáról tudott. Ha valahol azután megtapasztalta ennek előnyeit és hatalmát, akkor – amennyiben a rangja megfelelő volt –, szóban vagy írásban a társaság felsőbb fokozataiba is bevezették. Ha nem volt eléggé intelligens vagy alkalmazkodó, akkor csak annyit tudott, hogy a szándék az idős színészek nyugdíjának biztosítása.
Stuttgarton kívül Boroszlóban, Prágában,
Frankfurtban és a rajnai egyesült színházakban volt helyi vezetősége a "Kék
kő" társaságnak, az északi részekre azonban csak szórványosan terjedt ki.
Miután a társaság a vendégszereplések, szereposztások, jutalékok terén nagy előnyökhöz juttatta tagjait, a kívülmaradottak hátrányban érezték magukat. Sem jutalomjátékokhoz, sem előnyös szerepekhez nem jutottak hozzá, mindenütt akadályokba és ellenállásba ütköztek. Ha valaki megsértette az egyik tag érdekét, azonnal az egész társasággal találta magát szemben. Akárhová ment, elő volt készítve számára a kedvezőtlen fogadtatás. Ezt oly módon érte el a társaság, hogy a színházak havonta készítettek jelentést a stuttgarti színház számára, melyet ott összegezve szétküldtek minden más színháznak.
A társaság vezetősége által irányított levelezés abban az időszakban, amikor színházi lap nem létezett, szükségszerűen nagy befolyással bírt.
A
kívülállókkal szembeni ellenségeskedést ugyan nem írta elő a társaság, a tagok
megsegítését azonban erősen hangoztatta, így az egyik szükségszerű
következménye lett a másiknak. Sokáig nem tudták a színházigazgatóságok, mi a
helyzet. Úgy gondolhatták, talán véletlen körülmények gátolják munkájukat, és
fogalmuk sem volt, honnan érik őket a csapások.
Minél tarthatatlanabbá vált a helyzet, minél tágabb teret kaptak a tagok érdekei, intrikái és szenvedélyei, annál óvatosabbak lettek a valódi vezetők, akik jól látták, hogy olyan szellemet szabadítottak ki, mely végül a német színházak összeomlását idézi elő, ezért a magasabb fokozatokba csak keveseket avattak be. A becsületes és gondolkodó tagok közül sokan eltávolodtak tőlük. Berlinben egy vendégjáték alkalmával meghiúsult a legmagasabb fokozathoz tartozó Eßlair törekvése, hogy a társaság alsóbb szintjeibe tagokat toborozzon, mert mindössze ketten jelentkeztek. Dél-Németországban az akkoriban mindenütt kísértő demagógia szelleme jelent meg a vezetőségben. Stuttgartban kísérelték meg első ízben, hogy a köztiszteletben álló intendánst, Wächter bárót megbuktassák, és ez sikerült; nem sikerült azonban, hogy a "Kék kő" tagját ültessék helyébe. Más helyeken is folyamatosak voltak a hasonló machinációk. A "Kék kő" egyesület igen jelentős hatalommal bírt már, amikor Blumauer leleplezése megtörtént.
Miután a társaság a vendégszereplések, szereposztások, jutalékok terén nagy előnyökhöz juttatta tagjait, a kívülmaradottak hátrányban érezték magukat. Sem jutalomjátékokhoz, sem előnyös szerepekhez nem jutottak hozzá, mindenütt akadályokba és ellenállásba ütköztek. Ha valaki megsértette az egyik tag érdekét, azonnal az egész társasággal találta magát szemben. Akárhová ment, elő volt készítve számára a kedvezőtlen fogadtatás. Ezt oly módon érte el a társaság, hogy a színházak havonta készítettek jelentést a stuttgarti színház számára, melyet ott összegezve szétküldtek minden más színháznak.
A társaság vezetősége által irányított levelezés abban az időszakban, amikor színházi lap nem létezett, szükségszerűen nagy befolyással bírt.
![]() |
| Barczi Pál: Ady: Négy-öt magyar... |
Minél tarthatatlanabbá vált a helyzet, minél tágabb teret kaptak a tagok érdekei, intrikái és szenvedélyei, annál óvatosabbak lettek a valódi vezetők, akik jól látták, hogy olyan szellemet szabadítottak ki, mely végül a német színházak összeomlását idézi elő, ezért a magasabb fokozatokba csak keveseket avattak be. A becsületes és gondolkodó tagok közül sokan eltávolodtak tőlük. Berlinben egy vendégjáték alkalmával meghiúsult a legmagasabb fokozathoz tartozó Eßlair törekvése, hogy a társaság alsóbb szintjeibe tagokat toborozzon, mert mindössze ketten jelentkeztek. Dél-Németországban az akkoriban mindenütt kísértő demagógia szelleme jelent meg a vezetőségben. Stuttgartban kísérelték meg első ízben, hogy a köztiszteletben álló intendánst, Wächter bárót megbuktassák, és ez sikerült; nem sikerült azonban, hogy a "Kék kő" tagját ültessék helyébe. Más helyeken is folyamatosak voltak a hasonló machinációk. A "Kék kő" egyesület igen jelentős hatalommal bírt már, amikor Blumauer leleplezése megtörtént.


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése