Keresés ebben a blogban

2013. november 10., vasárnap

Összeesküvés-elmélet -- a magyar irodalom (színház, sajtó és oktatás) titkos társaságáról

Fazekas Attila rajza
 Aki reflexszerűen mosolyogni kezd, amikor a mai magyar (és tegyük hozzá: európai, de különösen német) irodalmi, kulturális viszonyokban valamiféle titkos társaság nyilvánvaló és jól látható jeleiről esik szó, annak szívből ajánlom az alábbi cikket 1864-ből.



     Ein Schauspieler-Geheimbund – A színészek titkos társasága, Europa, 1864. szeptember 23., 40. sz., Chronik, Theater, 645–647. h.

A német színházi világhoz közel álló körök igencsak meglepődtek, amikor 1820-ban megjelent egy stuttgarti közlemény, hogy Blumauer színész egy titkos társaság létezését fedte fel a királynak. A társaság az egész német színi világra kiterjedt, de Stuttgartból irányították, ott székelt az udvari színház legtekintélyesebb tagjaiból álló főtanács, melynek Blumauer maga is tagja volt. Ami még ezután kiderült, az annyira hihetetlennek tűnik, hogy az egykori elbeszéléseket és iratokat csak óvatosan szabad kezelni. Minden, amit az egykori tagoktól – akik egyébként nem szívesen emlékeznek a történtekre – és a titkos társaság által megkárosítottaktól tudni lehet, azt most Louis Schneider tanácsos Berlinben megjelent kiadványa tartalmazza: Actenmäßige Mittheilungen über die Perseverantia [Oklevelek által hitelesített értesítés az állhatatosságról], és nagy vonalakban így lehet összefoglalni.
Egy titkos színésztársaság alapításának gondolata a Napóleon hódításaival szembeszálló német szellemi egységmozgalom idején látszik felmerülni. A legtöbben úgy emlékeznek, Hunnius színész volt az, aki a legtekintélyesebb stuttgarti társainak azt javasolta, tömörüljenek társaságba, melynek elsődleges célja egy nyugdíjpénztár működtetése lenne, egyúttal azonban a színésztársak, főként a tagok boldogulását segítené elő. Mások úgy vélik, Hunnius csupán megbízottja volt egy régebb óta működő osztrák társaságnak, amely működését ki akarta terjeszteni Ausztrián kívülre. Hunniusról tudni lehetett, hogy a Tugendbund tagja, és szabadkőműves is volt. Társaságával feltehetőleg csupán Ekhof egykori terveit igyekezett újjáéleszteni, és a később felmerülő célokról eleinte szó sem volt, noha a titkos összejövetelek gyakorlata és a hierarchikus szerkezet szinte azonnal kialakult.
Úgy tűnik, az alapítók eredetileg a stuttgarti színház  legbefolyásosabb, legnevesebb és legjelentősebb tagjai, majd más színházak hasonló és megnyerhető színészei felé fordultak. A nyugdíjpénztár létrehozása és a tagoknak az akkoriban fellépő munkanélküliséggel szembeni védelme volt azután a következő látható célja a "Kék kő" – mert így nevezték – egyesület tagjainak. A feloszlatáskor a társaság papírjait eltüntették és feltehetőleg meg is semmisítették, így a nyugdíjpénztár valódi terveiről sajnos nem lehet pontos képet alkotni. Az egykori tagok vallomása szerint az elgondolás az volt, hogy a befizetésekből minél nagyobb összeget gyűjtsenek össze, melyből azután a nyugdíjrészleteket fizetik. Miután a tagokat figyelmesen válogatták meg, és ekkor még senki sem akart nyerészkedni a társaság számlájára – az első évben a vezetők sem kaptak fizetést –, az összeg, amely 1820-ban a kasszában volt, elérte a 30 000 guldent. A nyugdíjpénztárba való befizetésen kívül a tagoknak havonta egyszer kötelességük volt jelentést küldeni a stuttgarti főbizottságnak a színházukban lebonyolított forgalomról, és ha egy színháznál a "Kék kő" több tagja is működött, akkor az ottani helyi bizottságnak e jelentéseket meg kellett vitatnia és hitelesítenie kellett.

A vendégszereplések alkalmával természetesen gyorsan alkalmazni kezdték az ajánlások, ismertetőjelek és ebből következően a különleges kedvezmények rendszerét a beavatottak javára, mely kölcsönös alapon működött, a tagság szakmai és anyagi előnyei így hamar megmutatkoztak. 

Az igazgatók és a másod-, harmadrangú színészek semmit sem sejtettek e titkos működésről, noha, különösen a vége felé, a társaság terjeszkedése különösen érezhető volt. A "Kék kő" valódi céljai egyre nyilvánvalóbbá váltak. Hogy ezek már az alapítók tervében is szerepeltek, vagy csak később alakultak ki, amikor a dolog működni és erősödni kezdett, ma már nem lehet tudni.
Arról volt szó ugyanis, hogy a német színházakat egy önálló és független belső szervezetté, korporációvá egyesítsék. Követendő  mintának a párizsi Théâtre français-t tekintették, melynek működési elveit Napóleon 1812-ben újította meg. Hogy ezt megvalósíthassák, meg kellett akadályozniuk, hogy a színészek tömörülésén kívül más irányíthassa a színházakat. 

Reménytelennek tűnt, hogy míg udvari alkalmazottak állnak a nagyobb színházak élén, elérik céljukat, ezért félre kellett állítaniuk őket, a hatalmat pedig át kellett játszaniuk a társaság tagjainak a kezébe. Nagyvonalakban ez volt a társaság törekvésének három fokozata: kezdetben minden új tag csak a nyugdíjkasszáról tudott. Ha valahol azután megtapasztalta ennek előnyeit és hatalmát, akkor – amennyiben a rangja megfelelő volt –, szóban vagy írásban a társaság felsőbb fokozataiba is bevezették. Ha nem volt eléggé intelligens vagy alkalmazkodó, akkor csak annyit tudott, hogy a szándék az idős színészek nyugdíjának biztosítása.
Stuttgarton kívül Boroszlóban, Prágában, Frankfurtban és a rajnai egyesült színházakban volt helyi vezetősége a "Kék kő" társaságnak, az északi részekre azonban csak szórványosan terjedt ki. 

Miután a társaság a vendégszereplések, szereposztások, jutalékok terén nagy előnyökhöz juttatta tagjait, a kívülmaradottak hátrányban érezték magukat. Sem jutalomjátékokhoz, sem előnyös szerepekhez nem jutottak hozzá, mindenütt akadályokba és ellenállásba ütköztek. Ha valaki megsértette az egyik tag érdekét, azonnal az egész társasággal találta magát szemben. Akárhová ment, elő volt készítve számára a kedvezőtlen fogadtatás. Ezt oly módon érte el a társaság, hogy a színházak havonta készítettek jelentést a stuttgarti színház számára, melyet ott összegezve szétküldtek minden más színháznak. 

A társaság vezetősége által irányított levelezés abban az időszakban, amikor színházi lap nem létezett, szükségszerűen nagy befolyással bírt. 


Barczi Pál: Ady: Négy-öt magyar...
 A kívülállókkal szembeni ellenségeskedést ugyan nem írta elő a társaság, a tagok megsegítését azonban erősen hangoztatta, így az egyik szükségszerű következménye lett a másiknak. Sokáig nem tudták a színházigazgatóságok, mi a helyzet. Úgy gondolhatták, talán véletlen körülmények gátolják munkájukat, és fogalmuk sem volt, honnan érik őket a csapások. 

Minél tarthatatlanabbá vált a helyzet, minél tágabb teret kaptak a tagok érdekei, intrikái és szenvedélyei, annál óvatosabbak lettek a valódi vezetők, akik jól látták, hogy olyan szellemet szabadítottak ki, mely végül a német színházak összeomlását idézi elő, ezért a magasabb fokozatokba csak keveseket avattak be. A becsületes és gondolkodó tagok közül sokan eltávolodtak tőlük. Berlinben egy vendégjáték alkalmával meghiúsult a legmagasabb fokozathoz tartozó Eßlair törekvése, hogy a társaság alsóbb szintjeibe tagokat toborozzon, mert mindössze ketten jelentkeztek. Dél-Németországban az akkoriban mindenütt kísértő demagógia szelleme jelent meg a vezetőségben. Stuttgartban kísérelték meg első ízben, hogy a köztiszteletben álló intendánst, Wächter bárót megbuktassák, és ez sikerült; nem sikerült azonban, hogy a "Kék kő" tagját ültessék helyébe. Más helyeken is folyamatosak voltak a hasonló machinációk. A "Kék kő" egyesület igen jelentős hatalommal bírt már, amikor Blumauer leleplezése megtörtént.

 A felfedezés nagy figyelmet keltett, és ahogy az lenni szokott, a vallomásokból sokkal többre következtettek, mint ami valójában történt. A württembergi király a hohenaspergi várbörtönbe csukatta udvari színházának színészeit, akik tagjai voltak a társaságnak, így vált meg tőlük, és közleményt adtak ki a német színházakban történt kihallgatások eredményeiről. A társaságot így egyetlen csapással megsemmisítették. A kasszájukat Darmstadtba vitték, és soha többé nem lehetett hallani róla. A befizetett összegeket senki sem követelte, mert a tagok féltek beismerni, hogy a társasághoz tartoztak, így az egész történet hamarosan feledésbe merült. A berlini udvari színészek közül Lemm csak keveset tudott, Hartmann azonban igen sokat, és amint Schneidernek beismerte, a legmagasabb fokozatról is tudomással bírt, noha soha nem kívánta oda a felvételét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése